Egy kerekerdő közepén,

ott ahol senki – aki nem odaillő ,nem találhat rá, 

és mindenki,akinek szíve nyitva áll ,könnyedén odajuthat,

ahol a csönd zenél, a hangok csilingelnek,ahol a levegő befogadó és tiszta és az érzékek

 ki-kinyílnak az igazán fontosra,

ott van egy kunyhó.

A kunyhóban anyóka lakik,akinek ajtaja mindig nyitva áll az igazi érkezőkre.

A kunyhó kerek és kicsi kívülről,hatalmas és teres belülről…mer bizony ide vonul vissza minden este a bús sötét szomorúság, és a fényes kacagás….

A kunyhótól nem messze,épp  embertávol áll egy óriás fa. Annyi ága van annak, amennyit nem számolhatunk meg, az ágai fölnyúlnak az égbe,s ott aztán a felhőkön át tovább kapaszkodnak a fénybe….

A törzse erős és izmos.

A gyökerek a legmélységig hatolnak,s azon is túl,az összes alvilágokba húzódnak.

Áthatolnak a világon,s annak másik felén találkoznak a fényes lombkorona ágaival,ott aztán összeölelkeznek.

Ennek a fának a törzsén emberszív magasságban van egy odú. Benne van abban a Nap, a Hold, a csillagok s az egész világ.

S az olyan, hogy ha valaki belerakja a szívét, vagy az egész ember belebújik ,az odú megtartja. Ott aztán be lehet zárkózni,hogy megtalálva legyen,amit az ember keres,vagy tudni akar ,akár a Nappal, Holddal vagy épp a csillagokkal van dolga, épp melyikkel kell neki pertuba menni.

Nincs ott idő, nincs ott tér. Csak az odú biztonsága.

Hát, ez előtt a fa előtt áll ott egy sor.….sok-sok ember, akik megérkeztek, akik várják, hogy az odúhoz jussanak és megpróbáltassanak. Sorban állnak, szép csendesen, türelemmel a szívükben, tiszta levegővel a lelkükben.

Az anyóka ül a ház előtt, és látja őket, s csak mosolyog…..

Aztán, ahogy egy ember kibújik az odúból,odamegy az anyókához. Ott megáll előtte, nem szól ez se, az se, csak nézik egymást,nézik, nézik …..Aztán amikor már jól kinézték magukat, az öreganyó mutat valamerre,s az ember elindul.

A kunyhó mögött négy út van. Aztán erdő.

 Az egyik keletre visz,ahol a Nap először fényezi a földet…. A másik dél felé mutat, ahol a délibábok lustálkodnak…. A harmadik északra tart, ami közel van az éghez…. A negyedik pedig nyugatra, ahol a Nap minden este eltáncolja utolsó táncát, mielőtt a Holdnak adja át a világot….

Mire a kunyhó mögé ér,minden ember tudja melyik az ő útja.

Rálép s akkor lesz ám csoda! Mert nem csak egy egyszerű erdő ez!

Ez bizony az anyafák erdeje.

Ahogy megy az ember az útján, akár csak ballag, lassan ódalog,vagy épp gyorsan szedi a lábait,

….. egyszer csak bús zsongással lehajol hozzá egy anyafa,

…..lágyan sűrű koronája fészkébe emeli emberét,s halkan dúdolva elringatja…

…..ringatja,ringatja…..még fészkének madara édes álomba merül, akkor is aztán továbbringatja…..

Mindenik embernek megvan a maga ringató öle!

Reggel aztán ,amikor fölébred az ember , az anyafa finom öleléssel visszateszi útjára,hűs szellőt bocsát rá védőn,és útjára engedi…

 Így van ez…így volt mindig és így lesz örökkön örökké…….