Férfi önismereti táborok/hétvégék

A bevezetőben leírtak szerint tavaly tavasszal, amikor Karolina megemlítette, hogy lesz egy férfitábor a Lélekzugban, gondolkodás nélkül jelentkeztem. Nem a férfitábor miatt, hanem mert a terápiám alatt sokat hallottam a helyről, illetve a feleségem többször is volt már ott. Kíváncsi voltam, vajon nekem is lesznek-e nem kézzelfogható megéléseim, talán ezt hívjuk spirituális megtapasztalásnak. Magyarpolányba megérkezve a gyönyörű táj és egy takaros kis falu fogadott. Itt éreztem először, hogy az idő lassulni kezdett. Nagyvárosban élek, stresszes a munkám, illetve kettő kisiskolás gyermeket nevelek, ezért amiből általában a legkevesebb jut, az az idő. Visszatérve a Lélekzugra, Polány felett a dombok oldalában található. Gyalog érdemes felmenni, van ideje az embernek a gondolataiba merülni, átállni. A materiálisból átváltani az érzékszerveinkkel nem láthatóba. Talán ez az egyik fő jellemzője a Lélekzugnak. Ez ott bármikor, bárkivel megtörténhet.

Maga a Lélegzug az érintetlen természet, néhol rendezett, néhol rendezetlen. De mindenképpen gyönyörű, mert az egész harmóniában van. A rendezett részek mindegyikének sajátos hangulata van. A domb oldalába vájt kunyhó (nem emlékszem a nevére), a virágokból, növényekből épített labirintus, az a sok levendula, amely egy általam nem érthető rendszerben van ültetve. De a legérdekesebb talán a közepén található rekettyés erdő, ahol nekem először jöttek a tudatalattiból származó képek. Ahogyan ezt írom, most is fel tudom idézni a hangokat, szagokat, a friss levegő ízét. A fát, amelynek tövében ülök miközben alkonyul. Közben olyanokon gondolkodom, mint a születés, elmúlás, miért vagyok, hová tartok. Az idő pedig szinte megáll. Béke és harmónia van kívül is, belül is. Lezárásképpen pár jó tanács, ha elszánod magad erre a találkozásra. Ne vidd fel oda a telefont, nem lesz rá szükséged és Polányban a Harangláb Panzióban szállj meg.

Kelt, Budapesten, 2022. március 19. napján

Az eddigi férfitáborok jellemzője volt a hideg időjárás esővel és büszke bakonyi szelekkel. Az együtt-didergés mi hamar összekovácsolta a csapatokat.

Az igencsak mozgalmas 4 napból regénnyit lehetne írni, de most csak a számomra legfontosabb 3 dolgot emelem ki.

Az első meglepetés és sokk a bemutatkozó körben ért, amikor is nevet kellett választani, hogy szólítsanak a táborban. Számomra nem volt kérdés: több mint 40 éve Gábor vagyok, és jól is érzem magam ezzel a névvel. Most viszont nem lehettem Gábor, más nevet kellett találnom:

Somi lettem. Így még a középiskolában szólítottak a barátaim. Ez a névváltás kezdetben nagyon összezavart, és nem is tudtam vele mit kezdeni – de aztán rájöttem, hogy hozott egy igen érdekes látószöget: Pszichodráma környezetben gyakran végződik úgy az eseménysor, hogy az idős és tapasztalt „nagy én” segít a még gyermek és érzékeny „kicsi”-nek egy helyzet  megoldásában. Itt meg a fordítottja állt elő: A névváltással én lettem a „kicsi”, a Somi, aki segített a „nagy” Gábornak a maga teenager természetességével másként látni a dolgokat.

Egyből a „megérkezés” után készítenünk kellett egy képet-kompozíciót, amely tükrözi a pillanatnyi lelkiállapotunkat. A tavalyi képemen kövek voltak, akadályok, feladatok, amiket meg kellett oldani, míg az idei táborban készített képem – a legnagyobb meglepetésemre – harmóniát, békét sugárzott és kizárólag élő alkotóelemekből, nagyrészt színes virágokból állt pár fenyőtobozzal és egy száraz levelekből álló akadállyal kiegészítve, valamint egy ásványvizes palack dugója, mint a PI jelképe.

(A tábor alatt a PI lett a felesleges pontosság és részletezés helyetti ésszerű erőfeszítésekkel elért ésszerű eredmények szimbóluma.)

A tavalyi kép a dupla gyász első szakaszában történt, míg az idei a gyászév elmúlta az előre nézés, az új élet kezdetekor. Sokáig néztem a képet, és rájöttem, tényleg az a harmónia jellemez mostanság, ez van bennem legbelül még akkor is, amikor ezt nem beszem észre…

A magunkban elérhető erőt sokszor értékeljük alul, vagy éppen túl. Ezzel mindkét tábor foglalkozott, de teljesen másként. A tavalyi tábor a fizikai erőm végső tartalékéinak a mozgósításával láttatta meg velem, hogy képes vagyok lépni, feldolgozni és legyőzni a gyász által adott világvége hangulatot. Az idén a továbblépés szakaszában mindez nagyon finoman, majdnem csak szavakkal történt, de ez is nagyon „ütős” volt: Az egyik feladatban „nem”-eket  kellett mondtunk valamire egymásnak. Az „elutasító” feladata az volt, hogy az legyen határozott és egyértelmű, de ne bántó. Minden kísérlet után az „elutasított” visszajelezte, hogy sikerült-e az egyértelműség, a kellő erő volt-e az elutasításban.

Nagyon érdekes volt azt megtapasztalni, hogy ezek a határok emberenként mennyire mások – egy adott „erőre” egyikünk még nevetett, és nem vette komolyan az elutasítást, míg másikunk jelezte, hogy az már sértő neki. Itt Gábor is meglepődött néhányszor, de Somi tátott szájjal figyelte, hogyan is működnek a „Mások”….

Kelt, Érden, 2022. augusztus 1. napján

Somi/Gábor

Arcomat megcsapja a szél, orromban megérzem a nyári napon szikkadó fenyőtűk illatát, közben a fal tagjai, a férfitábor résztvevői csendben mögém gyűlnek, és egyenként a vállamra, lapockámra, hátamra helyezik a tenyerüket. Mögöttem a férfitársak, előttem a Lélekzug szabad tere, bennem pedig, a két világ találkozási pontján, szó szerint a küszöbön,  valami nehezen leírható, fókuszált, izzó erő, amelyről tisztán érzem, hogy kihűlve egy szilárd elhatározás magját hagyja maga után.

A délelőttön, amikor elérkeztem az üvegajtó küszöbére, szűk három napja ismertem ezt a társaságot. Innen visszatekintve szinte fizikai nehézséget okozott felidézni azt a távolságtartással vegyes bizakodást, ahogy méregettük egymást a tábor nyitónapján, egy az évszakhoz képest szokatlanul hűvös csütörtök estén. Ott, azon az estén állt össze először egy zárt körré ez a maroknyi férfi, és a körben, közöttünk, ököl öklöt érintve, ott állt a tábor két vezetője, Attila és Márton is.

A kör belsejének tere a tábor folyamán egyre sűrűbbé vált, céljainkból, problémáinkból, vágyainkból megszületett egy mandala, mely folyamatosan gazdagodott, magába építve a behozott szimbólumok és gondolatok erejét, a kártyákra írt szavak közti láthatatlan teret pedig szinte tapinthatóan kitöltötték a közösen megélt vagy társakkal megosztott érzések.

A mandala sűrűsödő tere olykor átadta magát a mozgás, a találkozó tekintetek, érintések és egymásnak feszülések szavak nélküli világának – megtanultuk egy  egészen más dimenzió mentén is felfedezni magunkat és a hétköznapokban az ösztönök rutinjába száműzött testi kapcsolatainkat.

A mandala volt a közös munka magja, azonban az ősi korok vadászainak és sámánjainak legnemesebb hagyományait követve újra és újra kalandokra indultunk a Lélekzug szabad terébe és azon is túl,  hogy újabb tapasztaltokat szerezzünk vagy a bennünk kikristályosodott felismeréseket kivigyük a fényre, és új megvilágításban lássuk őket.

Végigjártuk életünk idáig vezető útját, fák törzsére akaszott évszámtáblák mentén, a múlt felé egyre gyorsuló ütemben. Eljutottunk egy közeli forráshoz, mely a fölé terebélyesedő bükkfával, a belőle induló patakocskával és a környező erdők tisztásaival, különleges öreg fáival és szinte áthatolhatatlan bozótosaival rengeteg átélhető szimbólum forrásává is vált. De a szó valódi értelmében expedíció volt az ebéd és a vacsora is, amikor egyfajta hallgatólagos egyezség folytán nem beszéltünk a bennünk zajló igazán mély folyamatokról, ugyanakkor volt, hogy éppen ez a szellősebb közeg, egy ártatlannak tűnő mondat vagy gesztus hozott láthatatlanul fordulatot a mélyben.

A mandala, a test tapasztalásai, expedíciók és a társak együttes ereje segítettek abban, hogy vasárnap reggel el-elcsukló hangon, nehezen formálva a szavakat elmondjam a többieknek, hogy mire jutottam, miben kérném a férficsoport segítségét.  Hamarosan egy hétköznapinak is nevezhető – de engem mélyen érintő – szituációban találtam magam, és a szereplők, érzések megszemélyesítésével (pszicho)drámai sebességgel elérkeztem a férfiak falához, majd pedig a küszöbön túli tér szabadságához.

Amikor hétfőn, a táborzárásnál kivettem a színes cetlikre írt szavaim a mandalából,furcsa módon nem éreztem szomorúságot: a tér, ami a gondolatokból, érzésekből és a férfitársak között megélt tapasztalatokból született, immár látható vetület nélkül, de ott maradt. Ott maradt bennünk és ott maradt a Lélekzugban is, így amikor utoljára álltunk egymás mellett egy körben, egymásnak feszülő ökleink szétváltak, tekinteteink pedig már saját utukat járták, hiába kerestem magamban a veszteség érzését. Erőt kaptam, és a búcsúzással szabadságot, hogy éljek is vele.

Kelt, Magyarpolányban, 2022. augusztus 1. napján

Gilicze Bálint

Régi téma nálam mennyi alapja van annak a felosztásnak, hogy a férfiak „ilyenek”, a nők pedig „olyanok.” A nő érez, a férfi gondol. A nő gyenge, a férfi erős. A férfi mond, a nő érint. A nő érzékeny és lágy, a férfi kemény, mint a szikla. A két csoport között pedig átfedés nincs, ezek a jellemzők egymást kizárók, ha egyik van a másik nem lehetséges. Sosem gondoltam ennyire kőbe vésettnek ezeket a kategóriákat, de nem számítottam arra, hogy a Férfi Tábor és résztvevői mennyire felrúgják majd őket.

Ugyanis egyfelől ízig-vérig férfiak voltak ott. Családapák, sikeres üzletemberek, mérnökök; szakmailag, fizikailag és intellektuálisan kompetensek egytől-egyig. A bemutatkozásaikhoz fúrógépet, karórát és mérőszalagot hoztak, kielemezték a könnyűszerkezetes épület minden felületét és előszeretettel emeltek nehéz rönköket a rendrakáshoz vagy a szalonnasütéshez, hogy a végén egy jó sörrel öblítsenek.

Másfelől azonban mélységesen érző emberek voltak, akiknek egyáltalán nem okozott problémát kitárulkozni egymás előtt és megosztani legbelsőbb félelmeiket, reményeiket, örömüket és szomorúságukat. Eddigi életem során ritkán találkoztam ennyire koncentráltan ezzel a kettősséggel, kellemes meglepetés volt.

A kezdeti bemutatkozások és beszélgetések után a tábori program hamar kimutatta a foga fehérjét: itt bizony a munka lényegi részében nem megtárgyalni fogjuk a dolgokat, hanem átélni. Elsősorban pedig a testünkön keresztül dolgozunk majd. Érintve és mozogva, olyan furán hangzó technikákkal, mint a bodywork és a pszichodráma.

Ódzkodtam ettől a megközelítéstől. Magamat általánosságban egy inkább gondolkodós jellemnek tartom, nem szeretem a mozgásos gyakorlatok kiszámíthatatlanságát és közelségét. Nem egyszer futott át az agyamon, hogy „Mi a túrót keresek én itt?” … De hát előre eldöntöttem, hogy nyitott leszek mindenre, ami a táborban szembe jön velem, tehát beleálltam.

Az alap temperamentumom nem változott, de a gyakorlatok során újra felfedeztem egy játékos és kreatív oldalamat, amivel régen találkoztam. Sokféle dolgot kipróbáltunk, a bodyworkon kívül volt jóga, csoportos coaching, de egy kontemplatív erdei túra is.

Minimális keretet szabtak a facilitátorok az egésznek, de nagyon komolyan vették a strukturált emésztési folyamatot, amiben leülepedtek az átélt dolgok. A sok gyakorlat utáni rövid megosztó körökön túl minden nap elején és végén felmértük mennyire tudunk a táborra koncentrálni, hogyan érezzük magunkat, mik mozognak bennünk. Mindig volt tér arra, hogy kifejezzük, ami bennünk zajlik. Ha épp tele a mindenünk az egésszel és legszívesebben hazamennénk, azt is.

Külön élmény volt felfedezni mennyire sok közös ponton tudtunk kapcsolódni egymással. Zsenge 32 évemmel a legfiatalabbak között voltam, de gond nélkül azonosultam az olykor kétszer olyan idős csoporttársaim szakmai vagy magánéleti nehézségeivel, érdeklődési köreivel. Minden résztvevő táborba hozott témája rezonált legalább két másik résztvevő kihívásaival.

Mindenki annyit vett ki az egészből amennyit beletett, egyszerre voltunk ott csoportban és egyénekként. Sokszor elhangzott az a gondolat, hogy használjuk a csoportot erőforrásként. Volt, hogy valaki családtagját mintáztuk, volt, hogy egy labirintus falait. Így váltunk egymás történetének szereplőivé, egymás eszközévé az önkifejezésben és a katarzisban. Mert volt bőven katarzis, mindenkinél eltörött a mécses. Jó volt. Felszabadító volt.

Végezetül, ha van „feltétele” vagy „elvárása” a tábornak a résztvevő felé, akkor az egyértelműen a nyitottság és az őszinteség. Nyitottságra van szükség az új élmények, a saját belső világunk és a többi férfi felé, őszinteségre pedig magunkkal szemben. Akkor működik egy ilyen tábor, ha felvállaljuk az önmagunkkal való szembenézést, beleállunk a kihívásba és végigcsináljuk a folyamatot magunkért és a körülöttünk élőkért. Azt hiszem ez igazán férfias dolog.

Kelt, Érden, 2022. augusztus 1. napján

Hajde Balázs